Nyúl Kornél

a szürkület feljebb kúszik a falon.
a kabátok begombolva járnak.
szemem sötét kapualj.
előtte járnak az árnyak.
távolban fény világít.
hosszú lábak taposnak rajtam.
mindenki továbbmegy.
egyedül maradtam.

átnézek feletted, a reggelt várom.
egykori ártatlanságod mint várrom.
                  ormán epedő kebled mit ér?
már ismerős ez a csatatér.
már egyre rövidebb az ostrom.
                  s hosszabb a közelítő tél.
tüzet gyújtanék, de nem lobban.
a szikra, mint régen, nem pattan,
                  letészem nyugodjék.
felkelek, főzök egy kávét.
megjósolom a jövőt a zaccban.
                  szalad, bár állni látszék.

az IRÓ egyik verse

hajnal van, hasadj!
nyugodt idő a
nyugtalanságra.
kivetett ágyát
megvetette nekünk
mások édes álma.

hajnal van, hasadj!
magvamváló barackod
húsára vágyom.
föléd hajolva
édes levedben
oldódik magányom.

hajnal van, hasadj!
kávét főzök
neked, utánad.
reggel van,
morzsáim szedegetem
neked, utánad.

néha máshol eszel,
és akkor úgy teszel
mintha nagy szakértő lennél,
minden másnap szarvasgombát ennél.

és mondod: micsoda évjárat,
illatok, ízek, savak tanninok!
csak észre ne vegyék, hogy
kispolgár vagyok!

langyos, aprószemű
nyári lány volt.
de semmi több.
egyszer elkapott.