Nyúl Kornél

kornél egyszer elmet egy síró-olvasó talákozóra, ahol az ÍRÓT kérdezgették:

– és a művész úrnak hogyan tetszik menni az írás mostanában?

– megyeget: írok, sírok, sírások.

– és min dolgozik éppen ön? mármint a művész úr?

– többnyire egy kanapén.

– úgy értem, mit tetszik írni?

– nem hiszem, hogy maga valahogy is érti, kedvesem. egyébként épp tegnap fejeztem be a sírfeliratom.

– és hallhatnánk belőle egy részletet- persze: itt nyugszik …

– csodálatos, művész úr! az önre jellemző zseniális szellemesség!

– ennél már csak halva leszek szellemesebb.

– és végül, művész úr, mit tanácsol a pályakezdő íróknak? útravalóul?

– azt mondom, sose fingjanak hangosan az ebédlőasztalnál. az gusztustalan.

kornél ettől fogva ezen szabály szerint élte életét.

ó, kornél, még kis sem hűlt az ágy, még gyűrött a lepedő, még a mi páránk száll a levegőben, és maga máris mindenféle nőcskéket nézeget! nem érti maga az én lelkemet? nem érti, mennyire fáj ez nekem? van valami ördögi magában, hogy még ezek a bűnei is vonzanak.

mindnyájan megbotlunk néha – segítette fel kornél a lányt. de hogy pont előttem essen térdre! tudhatná, hogy azt nem szabad

felfeslett?fel hát. kilestem, és megint felfeslett. csak most végre nem a mi seggünk lóg ki belőle.

kornél hazafelé ment, miközben a szellőzködő, lágy melegben tapsikoltak a jázminok. és arra gondolt, holnap megint látja a boldogságot: lágy lesz, szőke lesz és fél mázsa