Nyúl Kornél

egyre csak bolyongtak az utcákon, mint az őszi szél. ők, a tres marias. meg-megálltak néha, s megkérdezték az embereket: ¿dónde está la felicidad? kornél csak egyszer találkozott velük. tőle is csak egyre az kérdezték: ¿dónde está la felicidad? kornél csak annyit mondott: lo estoy buscando también. majd ment velük egy darabig, de aztán más dolga volt. és ők még mindig bolyonganak valahol, és azt kérdik az emberektől: ¿dónde está la felicidad?

kornél néha álmodozott róla, hogy költő lesz belőle:

lassú blues egy álmos hajnalon,
apró szemű eső csorog a házfalon.
végül is, miért ne?
szürke minden,
mosson el, inkább ráhagyom.

kiáltott fel kornél egyik osztálytársa, mikor O aznap besétált a terembe. kornél az egész gimnázium alatt titokban szerelmes volt belé

meddig utazik? – kérdezte kornél mellé ülve az idős néni.ki tudhatja azt, csókolom? ámbár a jegyem a szomszéd faluig szól.mi lesz ott?búcsú, csókolom, búcsú.kitől kedves?a nyártól, tetszik tudni. köszöntik az őszt.a néni is ősz volt, lehet hogy félreértette. vagy csak azon gondolkodott, vajon tényleg, meddig is utazik még. aztán már nem is szóltak egymáshoz, bár kornél szívesen elmesélte volna, hogy a bucsú ezúttal édes találkozás.

az egész úgy kezdődött, hogy kornélnak rossz kedve volt. látta azt a másik nőt, akivel, akibe, akiben egyszer régen, igaz nem is sokáig, de mégiscsak. és erről eszébe jutott, hogy ő most már soha, senkivel, senkibe, senkiben, és ez a gondolat szomorúvá tette. nem a jövő ijesztette meg, hanem a múlt, hogy mennyi mindent tett és nem tett meg, mennyi minden nem ugyanolyan, és nem volt benne biztos, hogy mi lett volna azzal a másik nővel, akivel kis ideig ugyan, de mégiscsak. öregszem – gondolta kornél, beleivott a kávéjába, és eldöntötte, megkérdezi őt is mit gondol minderről, hogy biztos-e a biztosban, és tényleg ezt akarja-e. nemsoká rájött, hogy ez nagy hiba volt.